KÉT PART KÖZÖTT

"Valameddig a magyar korona ott fenn, nálunknál erõsebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelemséget Erdélyben fenntartani, az nekik oltalmukra, javukra leszen. Az erdélyi fejedelemség bástyája lehet a szabadságnak, de ha a korona Magyarországon magyar kézhez kelne, úgy az erdélyieket intjük, nemhogy attól elszakadnának, de sõt, segéljék tehetségük szerint."

Valóban, sorsdöntõ történelmi folyamat ez az ország - és egyben a nemzet egészének - jövõje szempontjából. Ugyanakkor azonban a magyar közvéleményt befolyásolni igyekvõ kormányyilatkozatok igyekeznek mozgósítani, s a magasabbrendû célra hivatkozva a maguk befolyásának erõsítése célzatával politikailag integrálni a társadalmi akaratot. Kétségtelen, hogy egy elõremutató domináns eszme integratív ereje jelentõs energiákat összpontosíthat egy társadalomban, s hozzájárulhat az olyan válsághelyzetek leküzdéséhez is, mint amilyennel most, a még korántsem befejezõdött rendszerváltás során találja magát szembe a magyar társadalom.

De annak is tudatában kell lennünk, hogy a távlati célok megvalósítása érdekében a társadalmat áldozatvállalásra felszólító politikai technikát igencsak elkoptatta az elmúlt évtizedek totalitáris-autoritáris politikai gyakorlata, miután a volt szocialista országokban nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista utópia hirdetése mögött a hatalmi elit hegemóniája megõrzésének pragmatikus szándéka állt. Emellett az is világos, hogy az európai integráció intézményrendszerébe való betagozódás a kis magyar állam számára elsõsorban a beilleszkedéssel kapcsolatos áldozatvállalást jelenti. Áldozatvállalást olyan értelemben is, hogy az integráció folyamatában részt vevõ államoknak az integrációból eredõ elõnyök fejében le kell adniuk szuverenitásuk meghatározott részét.

A kis kelet-közép-európai államok - különösen a rendszerváltás kezdeti szakaszában - szorongással tekintettek erre a folyamatra. Szinte mindegyikükben természetes reakcióként megerõsödtek a nemzeti érdek artikulálásának törekvései. Ugyanakkor a posztkommunista hatalmi elitek a nemzeti érdek instrumentalizálásával igyekeztek hegemóniájuk megtartásához az új ideológiai alapot megteremteni, hellyel-közzel a nyílt sovinizmus hirdetésétõl sem riadva vissza. Mindez a térségben szõnyeg alá söpört nemzeti problémák folytán a térség felfokozott nemzetállami törekvésekkel terhelt kis államai közötti feszültségek erõsödéséhez vezetett, ahelyett, hogy ezen államok, a problémáik hasonlóságából eredõ szükségletre való válaszként, az európai integrációval kapcsolatos közös gondjaikkal összefüggésben kialakíthatták volna közös álláspontjaikat.

A kérdésnek eközben megjelentek a határon kívüli magyarokat érintõ vonatkozásai is.

A folyamatok azonban más irányba indultak el. Megkezdõdött a Magyarország és szomszédai közötti alapszerzõdések kimunkálásának folyamata.

Az alapszerzõdés két ország közötti viszony rendezésének lehet eszköze. Ilyen értelemben a térség stabilitását is érintõ államközi együttmûködés kérdései egész sorának tisztázásához járulhat hozzá. A valamely államban kisebbségi helyzetben élõ nemzeti közösség azonban nem vágójószág, amelynek adásvételében két kormány megállapodhatna, méghozzá úgy, hogy ezzel maga a kisebbségi közösség is elégedett legyen.

Eredményt csak azok várhatnak tõle, akik a kisebbségekre csak állampolitikai szempontból tudnak tekinteni, akik számára a kisebbség csak afféle "csereérték" az államközi kapcsolatok tárgyát képezõ szabályozandó területek szempontjából. De nekik is csakhamar rá kell ébredniük, hogy magának a kisebbségnek a helyzete szempontjából az ilyen megközelítés nem hoz megoldást. Mi több: ha az államközi kapcsolatokról folytatott tárgyalások során az egyik fél a másik területén élõ kisebbségek helyzetét is be kívánja emelni a tárgyalandó témák közé, a másik fél a kérdést igyekszik olymódon elértékteleníteni, hogy a számára megfelelõ kiinduló tárgyalási pozíció kialakítása céljából a kisebbség státusát degradálja a "nemzetközi normák" szintjére, s errõl a mélypontról kezdi az egyezkedést. A legeklatánsabb példa erre az, ahogy a magyar-szlovák alapszerzõdés elõkészítése során elbánt a szlovák kormány a szlovákiai magyarság szerzett jogaival.

Vesse fel, de ne az államközi kapcsolatok tárgyát képezõ többi kérdés keretében. Ha már az alapszerzõdések megkötése Magyarország európai integrációhoz való közeledésének feltétele, az alapszerzõdéseket meg kell kötni. Ugyanakkor azonban továbbra is tény marad, hogy a trianoni döntéssel a magyar nemzet egyharmadát, az általa lakott területtel együtt, kollektív büntetésként erõszakkal elszakították az anyaországtól, s eközben a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarok nem élhettek az önrendelkezés jogával. Most, az államközi kapcsolatok újratárgyalása során, szem elõtt tartva mind a 75 évvel ezelõtti méltánytalan döntést, mind a mára kialakult helyzetet, kompromisszumot kell találni két elv, a nemzeti önrendelkezés és az állami szuverenitás elve között. E kompromisszumnak lehetõvé kell tennie, hogy az adott országhatárok keretében az ott kisebbségben élõ nemzeti közösségek a nemzeti megmaradásuk szempontjából fontos kérdésekben önmaguk dönthessenek.

Az alapszerzõdésnek e tárgykörben tehát csak azt kellene kimondania, hogy mindkét állam elismeri önálló entitásként a nemzeti kisebbséget: az anyaország nem támaszt területi követeléseket a területén többségben élõ nemzet kisebbségi helyzetbe került részének megvédésére hivatkozva, ha a kisebbség nemzeti megmaradása szavatolva van, az utódállam pedig nem igyekszik a nemzetállami homogenizálás eszköztárával beolvasztani a kisebbséget saját szuverenitásának vagy szuverenitása érzésének erõsítése céljából, ha az nem veszélyezteti területi integritását.

Lényegében tehát az állampolitikai szempontokat kellene a jelenleginél nagyobb mértékben háttérbe szorítani. Ez nem kis elvárás, hiszen a nemzetközi élet alapvetõ tényezõi az államok, nem pedig a nemzetek, méghozzá az európai államok túlnyomó többségében a nemzetállamiság az alapvetõ rendezõelv. Ezért érzik eleve a kisebbségeket zavaró tényezõknek, s abba a hibába esnek, hogy nem az okot, a kisebbségi közösség elégedetlenségének forrását igyekeznek megszüntetni, hanem a tüneteket próbálják meg elfojtani: úgy vélik, ha ellehetetlenítik a kisebbségi közösségek politikai akaratnyilvánítását legitim módon megjelenítõ politikai reprezentánsokat, akkor magát a problémát is lesöpörték az asztalról.

E stratégiában esetenként az anyaország és az utódállam kormányzata is egyetért, s a kisebbségi közösséget önálló entitásként megjeleníteni igyekvõ tényezõkkel szemben közösen alkalmazzák az ellehetetlenítés bizonyos technikáit.

Azok a módszerek, amelyekkel a nemzetállami homogenitásra törekvõ rendszerek a nemzeti kisebbségek közösségként való önérvényesítése ellen fellépnek, két csoportba sorolhatók.

1. A lakosság etnikai arányainak megváltoztatása (népirtás, betelepítés, kitelepítés, lakosságcsere, a kisebbségeket terrorizáló paramilitáris alakulatok ösztönzése vagy megtûrése, település- és területrendezés, a regionális gazdaságfejlesztési módszerekkel kiváltott migrációk) a közösség fizikai felszámolását célozza.

2. A kisebbségi intézmények és szervezetek felszámolása (betiltás, pénzmegvonás, vezetõinek diszkriminálása útján) lehetetlenné teszi a kisebbségi közösség tagjainak intézményes kapcsolattartását, a közösségi tudat újratermelését és az ezen intézményekben foglalkoztatott kisebbségi értelmiségi elit egzisztenciális megkapaszkodását.

1. A kontraszelekció a kisebbségi eliten belül, a szerény képességû kádereknek a vezetõ pozíciókba való beemelése, akik ebbõl kifolyólag fokozott konformizmussal igyekeznek pozíciójukat megtartani. A kontraszelektált elit önmaga újratermelésével folyamatosan rontja minõségi összetételét. E módszer alkalmazásának egyik jellegzetes formája az ún. kulcsrendszer, amikor, éppen a nemzeti egyenjogúságra és az arányos nemzeti összetétel igényére hivatkozva, a pártirányítás teremtett a maga számára megfelelõ káderezési lehetõséget.

2. A kisebbségi szervezeteken belüli kliensrendszer, amely megakadályozza a szervezetek belsõ értékrendjének természetes kialakulását.

3. Párhuzamos szervezetek létrehozása, amelyek nem a kisebbségi közösségen belüli különféle érdekek reprezentánsai, hanem a kisebbségi eliten belüli konfliktusokra épülnek, s a közösség valódi problémáinak lényegét nem érintõ viták kiprovokálásával hozzájárulnak a kisebbségi közösségen belüli politikai érdektelenség és absztinencia fokozódásához.

4. A legitim politikai reprezentáció és a kisebbségi intézmények egymástól való elszigetelése, tehát azon "kritikus tömeg" kétrejöttének megakadályozása, amely az önkormányzatiság felé vezetõ úton való elindulás feltétele.

E manipulációk során a közösség egészének szempontjából hosszú távon a legkárosabb a kisebbségi elit kialakulásának folyamataiba való külsõ beavatkozás mind az anyaország, mind az utódállam oldaláról, akár úgy is, hogy ezen elit kialakítása egyfajta államközi kompromisszum eredménye legyen. Ez ugyanis a kisebbségi vezetõket eleve arra ösztönzi, hogy pozícióik megszerzéséhez és megtartásához ne a kisebbségi közösség politikai akaratnyilvánításától, hanem külsõ tényezõktõl várjanak és keressenek támogatást. Ez pedig eleve annyit jelent, hogy e külsõ tényezõk érdekeit igyekeznek felismerni és teljesíteni, továbbra is alávetettségben tartva a közösséget.

S hogy itt nem elvi-elméleti szempontok játszottak szerepet, hanem az eliten belüli erõviszonyok befolyásolásának szándéka, azt megmutatta a vajdasági magyarság befolyásától független politikai tényezõk által irányított tájékoztatási eszközöknek a VMDK és a VMSZ szétválásához való viszonya.

A szétválás elsõ fázisában, az ún. zentai közgyûlés elõtt az említett tájékoztatási eszközök az irányítóik kliensrendszeréhez tartozó VMDK-vezetõk pozícióját úgy igyekeztek megerõsíteni, hogy a szervezeten belüli viszonyrendszer alapvetõ értékeként a pluralizmust tüntették fel. Szemmellátható volt ugyanis, hogy a VMDK-ban a következetes autonómiapárti irányvonal dominál, s a közvetítõi-kliensi szerepkör pretendensei (elsõsorban elvi okokból, de jelentõs részük tisztázatlan anyagi ügyeik miatt is) kisebbségben maradnak. Õket kellett volna az ún. platformosodás útján a szervezeten belüli valós súlyuknál nagyobb befolyáshoz juttatni.

Amikor a "platformosodást" a közgyûlés elvetette, a kisebbségben maradtak (de még inkább a mögöttük álló politikai erõk) nem tudtak beletörõdni abba, hogy a szervezetben nem jutnak domináns pozícióba. Miután létrehozták szervezetüket és a Szerbiai Szocialista Párttal koalícióra lépve az önkormányzatokban megerõsítették pozíciójukat, az addig a pluralizmust legfõbb értékként feltüntetõ sajtó most értékrendet váltott, és legfontosabbnak az egységet tüntette fel, eljutva egészen addig az állításig, hogy a vajdasági magyarság tragédiáját jelentené, ha a két magyar szervezet nem együtt indulna a választásokon, attól függetlenül, hogy milyen programot képviselnek. (Jellemzõ, hogy ugyane sajtó ekkora vehemenciával nem beszélt tragikus veszélyrõl még akkor sem, amikor a korábbi években a vajdasági magyarságot az erõszakos mozgósítások, a betelepítések, vagy a fizikai atrocitások sújtották.)

Valójában a kisebbségi eliten belül elfoglalt helyért folyó hatalmi harcnak a szempontjai vezetnek oda, hogy a társadalmi szerkezet és a politikai intézmények kérdéseiben jártas értelmiségiek is következetlenek az érvelés során, amikor a kisebbségi érdekképviselet kialakításának mechanizmusáról beszélnek és írnak. Igényt tartanak például arra, hogy a politikai képviselet keretében külön elbírálásban részesüljenek, külön státus élvezõi legyenek azok az értelmiségiek, akik korábban - vagy a szellemi alkotómunka egyes területein elért eredményeik alapján, vagy akár a korábbi egypárti viszonyok közepette kinyilvánított lojalitásuk jutalmaként - meghatározott pozícióhoz jutottak a kisebbségi eliten belül. Ugyanakkor viszont hevesen tiltakoznak az ellen, hogy a "politika" beavatkozzon a szakterületükön vagy az általuk irányított intézményeken belüli viszonyokba. Így például azt elfogadhatónak tartják, hogy egy tudományos intézmény vagy egy mûvelõdési egyesület képviseltesse magát a kisebbségi érdekképviselet csúcsszervében, ugyanakkor viszont a legvehemensebben tiltakoznak az ellen, hogy a "politika" beleszóljon a tudomány, a lapszerkesztés, vagy az irodalompolitika ügyeibe.

A kisebbségi közösségnek a többpárti viszonyok között jelentkezõ meghasonlottsága abból ered, hogy a kisebbségi társadalmakban nem vált még világosan ketté a politikai és a szûkebb értelemben vett értelmiségi "szakmai" szféra (arról nem is beszélve, hogy még a politikai élet szakmaiasodása is hátravan). Az autoritárius rendszerekben ugyanis évtizedeken át a kulturális szféra - általában éppen a politika által kreált, s csak ritkább esetekben önértékeik alapján a maguk számára kisebb-nagyobb mozgásteret kicsikaró - reprezentánsai a politikai képviselet egyfajta szurrogátumát is képezték. A politikai érdekek autentikus kifejezésének lehetetlensége közepette egy-egy író, fõleg, ha egyúttal szerkesztõ vagy igazgató is volt, közössége "lelkiismereteként", annak közéleti-politikai reprezentánsaként is megjelent. Ugyanakkor viszont hiányzott az az ellenõrzõ mechanizmus, amely által lemérhetõ lett volna, hogy ez utóbbi szerepet vajon az illetõ közösség tagjai többségének kedve szerint tölti-e be. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem akarnánk látni, hogy a legitimitásukat ideológiai forrásból eredeztetõ rendszerekben az értelmiség a legkiszolgáltatottabb réteg, amely alapvetõ társadalmi funkcóját sem tudja ellátni az eszmei-politikai lojalitás igény szerinti kinyilvánítása nélkül.

Amikor viszont az ideológiai monolitizmus bomlása során lehetõség nyílt a különbözõ érdekek, s köztük a nemzeti érdekek hiteles kifejezésére, a kisebbségi értelmiségi elit zavarban volt. Egyrészt igyekezett volna megtartani a politikával szembeni értelmiségi függetlenségét, másrészt félt, hogy elveszti a politikai elit-szerepébõl eredõ elõjogait. Függõsége és kiszolgáltatottsága arra tanította, hogy kerülje a politikai színtérre való nyílt kiállással járó kockázatot, ugyanakkor ellenszenvvel tekintett a saját kisebbségi közösségén belül kibontakozóban levõ politikai érdekképviseleti szervezõdések mindegyikére. Nem attól tartott, hogy a kisebbségi politikai erõk (amelyek helyzetüknél fogva semmilyen kényszerítõ eszközzel nem rendelkeztek) beszûkítik értelmiségi-szakmai szabadságfokát (ezt különben a korábbi, pártállami évtizedekben többségük egész jól elviselte), hanem attól, hogy a demokratikus legitimitással rendelkezõ politikai intézményrendszer létrejötte szükségtelenné teszi azt a közvetítõ szerepet az államhatalom és a kisebbség között, amelyet tagjainak többsége oly elõszeretettel betöltött. Nem a szabadságukat féltették tehát, hanem a biztonságukat.

S most, visszatérve az alapszerzõdések kérdéséhez, megállapíthatjuk, hogy az államközi kapcsolatokban mind az anyaország, mind az utódállamok részérõl éppen ezt az ún. "pozícionált értelmiséget" igyekeznek elõszeretettel a kisebbségi politikai elit pozíciójába juttatni. Miért van ez így? Elsõsorban azért, mert a kisebbségi közösségekre nem nemzetpolitikai, hanem állampolitikai szempontból tekintenek, nem partnert keresnek, hanem közvetítõket a kisebbségi kérdés államközi "rendezésének" szentesítéséhez. Valójában nemzetállami létükben való sebezhetõségük kihívására adják meg a helytelen választ.

Ugyanakkor rossz a válaszuk a kisebbségi elit azon tagjainak is, akik azt hangoztatják, hogy a kisebbség képviselõit nem lehet kihagyni az alapszerzõdések megkötésének folyamatából. Ilyenkor az állampolitikai relációkba igyekeznek idegen testként, saját létjogosultságuk indokolása céljából beékelõdni. S éppen itt fogják elszenvedni az igazi politikai kudarcokat: végül is az államközi kapcsolatokban zavaró tényezõvé válva az állami bürokráciák igyekeznek õket kiiktatni, peremre szorítani, vagy látszatfeladatokkal vakvágányra küldeni. Erre utalnak a kisebbségi szervezetek szétverésére irányuló törekvések is, hiszen e feladatkör betöltéséhez nincs szükség tagsággal, struktúrával rendelkezõ szervezetre, mi több, a terebélyes szervezet az ilyen feladatokra vállalkozó vezetõk számára csak teher.

Rövid- és középtávon az olyan államközi megegyezés, amelynek keretében mindkét fél tartózkodik a kisebbségi társadalom belsõ viszonyaiba való beavatkozástól. Ez lehetõvé tenné, hogy a kisebbségi közösségen belül természetes úton alakuljon ki az értékegyensúly az ún. nemzeti érdekképviselet és az ún. polgárosodás igénye között.

Az anyaország e folyamatot úgy mozdíthatná elõre, ha a nemzeti identitás megõrzését célzó tevékenységeket anyagilag úgy támogatja, hogy az egyben integrálja, ne pedig megossza a kisebbségi közösséget és az elitet, s alapvetõen a kisebbségek fennmaradását szolgáló intézményrendszer szülõföldjükön való fenntartását és fejlesztését serkentené. Az utódállam viszont azáltal, hogy kívülrõl nem avatkozik be a kisebbségi társadalom szerkezetének kialakulásába, és a kisebbségi polgárokat az identitásuk megõrzése szepontjából fontos tevékenységek fenntartására a közpénzekbõl adófizetõként megilletõ eszközök elosztását magának a közösség legitim képviselõinek a hatáskörébe utalja, mentesülne a kisebbség és a többség közötti számos konfliktustól, s az autonómia a rendszer stabilitásának záloga lehetne.

Távlatban tehát a megoldást az jelenti, ha az európai integráció folyamatával párhuzamosan szükségszerûen megindul a diverzifikáció folyamata is, amely során kialakulnak a nemzeti érdekérvényesítés olyan új eszközei, amelyeket már nem a nemzetállami homogenizációs törekvések hoznak létre. A kisebbségek számára tehát az igazi megoldást az teremti meg, ha az integrálódó kontinens az államok Európájából a nemzetek Európájává válik, s kialakulnak azok a nemzetközi intézmények, amelyek keretében az egyes államokban kisebbségi helyzetben levõ nemzeti közösségek közvetlenül megjeleníthetik érdekeiket az integráció keretében.

Ehhez persze már arra lenne szükség, hogy mind az anyaország, mind az utódállamok tagjai legyenek az integrációnak. Azt pedig már csak remélhetjük, hogy ebben az Európában azok lesznek kisebbségben, akik nem tudják elfogadni a nagy és kis nemzetek közötti toleráns együttélés közös érdekbõl elfogadott szabályait.